Most olvasom a
FigyelőNeten a BKV sztrájk legújabb fejleményeit. Egyszerűen
felháborítónak tartom, hogy egyáltalán felmerülhet az, hogy az
írásbeli érettségi vizsgák alatt bénítsák meg a fővárost.
és a fájdalom. Megnyugvás, béke? Majd eljön az is. Biztosan. Egyszer. Valamikor. Várom. Addig marad a csönd és a fájdalom. Anyukám, Neked már nem fáj semmi. A Te lelked megbékélt, Téged már nem gyötörnek a földi gondok. Mit csinálsz ott, ahol most vagy? Könyvelsz, intézed a pénzügyeket? Ott is Te vagy a közös képviselő? Vagy állsz a pult mögött, és főzöd a kávét és gyártod a szendvicseket? Mert azt nem tudom elképzelni Rólad, hogy csak ülsz és nézelődsz. Az nem Te vagy. Szerintem már mindent felforgattál, kitakarítottál, elpakoltál. Holnap már nem fogsz emlékezni, hogy mit, hova tettél, de majd megkeresed. Mi is felforgattuk heteken keresztül a lakást a ház elszámolásai, papírjai után, de persze nem találtuk meg. Aztán, amikor az Apu fehér ingét kerestem, hirtelen meglett minden. Gyönyörűen, precízen összerakva, beborítékolva, eldugva a ruhásszekrény aljába. Miért pont oda? Erre csak Te tudod a választ. Még a tavaly áprilist is felvezetted. A május már könyveletlen maradt.
Azt szeretném kérni, akinek megvan, legyen olyan aranyos és küldje
el nekem a számot. Valahol, valamikor megvolt, de most nem találom,
pedig annyira szeretném, ha ide üvöltene a fülembe bele.
Előre is köszönöm.
Az utóbbi néhány nap bejegyzéseit és a hozzájuk írt
kommenteket olvasva kavarognak bennem az érzések. Az értetlenség, a
tehetetlenség, a keserűség, a düh, a szomorúság. Azt hiszem ez, az
utolsó a legerősebb.
