Az én ötösöm, avagy egy mondat a zsarnokságról
Előre kell bocsátanom, hogy most is úgy kezdek bele az írásba, hogy nem olvastam el sem a Bajla féle játékra írt „pályaműveket", sem pedig a sikerrel kapcsolatos bejegyzéseket. Csak Móét. http://mo.blogter.hu/?post_id=108786
.
Azokon a régi szilvesztereken, amit a mai napig visszasírok, rengeteget játszottunk. Nagy társasággal gyerekestül utaztunk a 3-4 napos bulikra, minden délután és este sőt az éjszakák is játékkal teltek. Kártyáztunk is sokat, na nem olyan bonyolult játékokat, mint a Catan telepesei, de makaóztunk, kanasztáztunk végkimerülésig. De a csúcs, az Activity volt. Hatalmas sikerélményt jelentett, hogy mindig az a páros győzött, ahol az egyik én voltam. Azt nem hiszem, hogy a többieknek is ilyen NAGY ÉLMÉNY lett volna nem hiszem, de én büszke voltam és vagyok rá a mai napig.
.
Sikerélményként könyvelem el a mai eszemmel már azt is, hogy annak idején milyen könnyedén teremtettem kapcsolatot fiúkkal, lányokkal egyaránt. Tizenéves koromban a népszerű lányok közé tartoztam, lehet, hogy aki manapság ismerkedik meg velem, az ezen igen elcsodálkozik, de így múlik el a világ dicsősége.... A fiúk elnézték a hisztériás rohamaimat, tűrték folyamatos gúnyolódásaimat. A barátaimnak, barátnőimnek sem lehetett könnyű velem, utólag már csodálkozom azon, hogy voltak egyáltalán barátaim. Persze Nietzche megmondta, hogy „a szerelem vak, a barátság pedig behunyja a szemét".
.
Nem is olyan egyszerű összeszedni 5 sikerélményt. Ritka kincs a siker az életemben, mint a kétfarkú kutya. Bár azt hiszem szerénytelenség nélkül sikernek könyvelhetem el, hogy egyedülálló anyaként (aki még tartásdíjat sem kapott sohasem) sikerült új lakást vennem úgy, hogy a régit sem kellett eladni. Igaz ehhez kellett szülői támogatás is, meg az is, hogy a társasházat, amelyikben lakunk a volt munkahelyem építette és olyan lakást „csináltak" nekem, amilyet megálmodtunk Attilával, de 20 évig a részleteket nekem kell kinyögnöm. Egyelőre még bírom.
.
„Szeretkezz ne háborúzz" volt annak idején John Lennon egyik fő életelve. 17 éves lehettem, amikor megakadályoztam egy kisebb fajta háborút. Házibuliban voltunk, ahol egyre több olyan alak is feltűnt, akik nem voltak meghívva. A mai napig sem tudom, hogy kerültek oda, ki volt aki az első nemkívánatos személyt beengedte, de egyszer csak azt vettük észre, hogy legalább 10 olyan srác van a lakásban, akik már tökrészegek, és elkezdtek kötözködni a házigazdával, aki először finoman, majd egyre erélyesebben kérte őket, hogy lépjenek a távozás hímes mezejére. Az elfogyasztott pia hatására a betolakodók egyre hangosabbak lettek, közölték, hogy márpedig ők egy tapodtat sem mennek innen és elkezdtek bennünket lányokat kapacitálni, hogy velük foglalkozzunk, ne a pasijainkkal. Be voltunk rezelve rendesen, hogy mi lesz ennek a vége, mert azok a fiúk akiknek meg kellett volna védeni minket, enyhén szólva is kisfiúk voltak még ehhez a feladathoz. Nem tudom, honnan vettük a bátorságot, valószínűleg bennünk is dolgozott már az alkohol, de az egyik lánnyal kézen fogtunk kettőt az ellenségből és kirángattuk őket a konyhába. Elkezdtünk velük alkudozni, hogy ha most szépen elmennek, akkor mi egy fél óra múlva utánuk megyünk és ki tudja mi történhet még az éjszakában. A fiúk először azt mondták, hogy az a bármi akár ott helyben is nyélbe üthető, de nagy nehezen ráálltak arra, hogy megvárnak minket a szemben lévő kocsmában. Nagyon részegek voltak, ráadásul az önbizalmuk is túltengett, elhitték, hogy valóban összejön nekik a légyott. Rávették a haverjaikat, hogy hagyják a francba a bulit, mert „itt dedósok vannak" keressenek más szórakozást inkább. Miután elmentek, akkor kezdtünk el azon tanakodni, hogy fogjuk ezt megúszni, mert ha nem megyünk utánuk, akkor ezek visszafognak jönni bevodkázva, mint az orosz horgász. Valamelyik srácnak jutott az eszébe a mentő ötlet, hogy egy olyan panelházban vagyunk, aminek a tetején át lehet menni a lépcsőházakon, ha nincs lezárva az átjáró ajtó. Szégyen a futás, de hasznos alapon 5 perc múlva vége volt a házibulinak, a házigazdával az élen felmentünk a 10. emeltre és 3 lépcsőházzal odébb mentünk le. És igazán csak egy lakatot kellett leverni, a többi ajtó nyitva volt. Így a társaság angolosan távozott. Szegény fiúk lehet, hogy azóta is ott ülnek a kocsmában és várnak minket. Vissza biztos nem mentek, mert a házigazda szüleinek senki nem panaszkodott később a szomszédok közül, hogy bármilyen rendbontás történt volna az éjszaka.
.
A legnagyobb, az igazi sikeremet hagytam a végére. Aki nem más, mint a fiam. Nagyon büszke vagyok rá, (elfogult meg egy kicsit sem vagyok), hogy van egy 19 éves szuper klassz gyerekem, akit három és féléves kora óta teljesen egyedül nevelek. Aki olvasta az életem eddig leírt történetét, az tudja, hogy addig sem igazi családban éltünk, de az édesapja azért sokat volt velünk. Onnantól kezdve azonban egyedül maradtunk és azóta kölcsönösen nevelgetjük egymást. Úgy gondolom és mind az ő barátaitól, mind az én barátaimtól kapott visszajelzésekből valóban így is lehet, hogy nem csináltam/csináltuk rosszul. Nálunk demokrácia van, ami úgy működik, hogy 1. mindig nekem van igazam. 2. ha mégsem, akkor automatikusan életbe lép az 1. pont. De ez csak vicc, amit azért írtam ide, hogy legyen a bejegyzésben egy mondat a zsarnokságról.
.
A stafétát az alábbi személyeknek adom tovább. Ha már valaki megtalálta őket, akkor bocsánat.
IQ_nuku: http://mostmione.blogter.hu/
Évi: http://komolytalan.blogter.hu/
Daddy http://morfondiro.blogter.hu/
Gerakandi: http://gerakandi.blogter.hu/
Zebra: http://zebra.blogter.hu/
http://bajla.blogter.hu/?post_id=108656 ez pedig Bajla játéka:)))
